Persze a John Carrollon tegnap is volt tanítás, a PR óra második felét már az eredmények negyedóránkénti frissítése mellett csináltuk végig. Hazaérve ragadtam egy sört és néztem a cnn rémesen lapos közvetítését. Egyedül a Chicagoban gyülekező többtízezres tömeg látványa volt lelkesítő. Lehetett tudni már, mi lesz. Ez az ország végre a legmagasabb hivatalába ültet egy kisebbségből érkező jelöltet. Kezdek hinni Amerikában, meglátjuk, lesz-e más is majd itt. (homoszexuálus elnök? női elnök?) Hadd idézzem ezt a Morrissey szöveget: In America, The land of the free, they said, And of opportunity, In a just and a truthful way, But where the president Is never black, female or gay, And until that day, You've got nothing to say to me, To help me believe In America. Most elérkezett a nap, most megkaptuk. Hivatkoznak is rá rendesen, helyreállt a képzet, amely sosem volt a helyén korábban: már nem csak amerikai fehér kisfiúkból lehetnek elnökök. Szomszéd be is gyújtott ennek örömére tegnap egy rögtönzött tüzijátékot éjfél felé.
Viszont engem ami padlóra küldött az McCain beszéde volt. Tetszett a fickó (önreflexív) humora korábban is, de generációm többségéhez hasonlóan én is Obamára küldtem volna a voksomat, ha lett volna.
Egy vesztett csata után iszonyú nehéz megszólalni. Ez a 72 éves ember minden idők leghosszabb elnöki kampánya után nemesen, tisztán, lelkesítően szólt az emberekhez. Az amerikai néphez. Mindenkihez. A szavazóihoz. Azokhoz, akik önkéntesként idejüket és pénzüket áldozták a kampányra, azokhoz, akik a kampánycsapatban éjjel-nappal dolgoztak. De nem csak az övéihez szólt, azokhoz is, akik nem rá szavaztak. Felhívta a figyelmet a pillanat történelmiségére, túl tudott mutatni a veszteség tényén. Igazi vezetőként volt képes szólni az amerikai nép egészéhez. Nem ment bele személyeskedésbe, nem osztott meg, nem anyázott. Gentlemanként, fair play játékosként játszott. Alázattal beszélt. Az amerikai emberek hallatták szavukat, tisztán hallatták szavukat. Az ország döntése minden felett álló tény. A tömeg fujjog, belefujjog a beszédbe időnként, de a tömeg már csak ilyen. Az indulatok ideje azonban lejárt, a döntés megszületett, az ország választott.
McCain mögött fél évszázados politikai karrier van, ahogy ő mondja "ötven éve szolgálom ezt az országot". Ma kiderült, mondta, hogy nem ő fogja vezetni az országot, de az emberek bizalmának köszönhetően továbbra is szolgálni fogja azt. (Arizona kormányzója lesz.) Hiányzik egy ilyen hang a magyar belpolitikába is. Hogy mi is csordulásig büszkék tudjunk lenni egy nemzeti esemény alkalmával (mint amilyen egy szavazás). Az amerikaiak nagyon értenek ahhoz, hogyan kell büszkének lenniük. Nekem is elszorult a torkom amikor McCaint és Obamat hallgattam tegnap. Szeretik az országukat, és erről tudnak nyilvánosan is beszélni. Valahogy nem hangzik hülyén. Természetesen hangzik.
Amitől viszont híg agygyulladást kapok és felháborít egészen, az amikor ezt a fordulatot használják (Obama és McCain is megtette): United States of America - the gratest country on Earth. This is the greatest country on Earth. Stb. Ez nálam kiveri a biztosítéskot; elképzelem, ugyanezt mondanám kis hazámra azonnal ultranacionalistának bélyegeznének, de itt, a világ legjobb országában (természetesen) más határai vannak a nacionalizmusnak. Ők egyszerűen buszkék. Mernek azok lenni. Annyinak is tudnak örülni, hogy új vezetője van az országuknak. (És hogy a fogalmatlan Sarah Palin nem lett alalnök, hihi. Ja, annak én örülök. Hihihi)
A végére pedig a személyes kedvencem kerül: Homer Simpson Obamára próbál szavazni, de nem tud, majd bekapja a szavazógép. Homer ezt kiabálja, miközben húzza be a gép: "This is does not happen in America. Maybe in Ohio, but not in America!"
Homer a legnagyobb király!
