Ma vettem egy színes, számzáras lakatot a könyvesboltban, 1: mert mindenkinek van olyan és tök menő, 2: mert valamivel csak be kellett zárnom a szekrényemet az öltözőben. Itt ugyanis - mint a filmekben - a folyosókon (is) szekrények vannak (az öltözőkben meg pláne). Ezekbe aztán be lehet pakolni a teljes cuccost, a könyveket, a tesifelszerelést, hogy ne kelljen egész nap görnyedt háttal mászni szerteszét. A lakatok 3x2 számjegyből álló kombinációval zárhatóak, amelyek a gyári csomagban találhatók - és nem lehet megváltoztatni őket. Amikor ki akarod nyitni a lakatot, tekerni kell 3 üres kört jobbra, majd az első számnál megállni, aztán balra tekerni egy üres kört és a második számnál megállni, majd jobbra tekerni és megállni a harmadik kétjegyű számnál. ÉS (jó esetben): katt. Mint egy széf, na. Egész edzés alatt azon paráztam, hogy vajon ki fogom tudni nyitni azt a szart, vagy soha többé nem jutok hozzá az útlevelemhez és a kulcsaimhoz, és ott maradok az egyetemen, örökre. Viszont valahogy sikerült megértenem a dolog pszichológiáját, és ment. Itt az USÁ-ban egyébként a megérkezésemtől a mai szent napig ZÁRAKKAL, AJTÓKKAL küzdök. A Steiner House-ban (hányszor, de hányszor zártam már ki magam), a kocsi nyitásakor-zárásakor (erről már írtam egy-két posztot) és az egyetemen is. Máshogy nyílnak (meg és) ki az ajtók ebben az országban.

Ért ma egy nagyon különleges élmény is. Megint megtapasztaltam, mi is Amerika - azt hiszem. Éppen az egyetemi diákközpont halljában ültem millió cuccal körülbástyázva, nagykabátban, amikor egy terepszínű ruhás amerikai katona (ismét, mint a filmekben) megindult felém kedvesen mosolyogva. Először azt hittem, hogy már megint valamit rosszul csináltam. Bemutatkozott, hogy ő ilyen meg olyan főhadnagy (Lieutenant XY), a Military Sciences Tanszék (jéé, van nekünk olyanunk?) vezetője, s pénteken a Counselors' Meetingen (ez volt az a fogadás, ahol felszolgáltam) lenyűgözte a hozzáállásom: az elhivatottságom és a professzionalizmusom. Annyit bírtam így hirtelen kinyögni, hogy nagyon sokat jelent nekem, hogy ezt mondja, mert ez volt az első alkalom, hogy felszolgáltam. Kezet fogtunk és elment. Csak ennyit akart mondani. Én meg ott maradtam állva mint egy kuka. Elsőször is, megismert. Legalább 200 ember volt ott. Másodszor is, vette a fáradságot és elmondta ezt. Nem volt túlcsipkézve a mondanivalója, nem volt túllihegve. Fontosnak tartotta, hát elmondta. Ennyi. De nekem egész napom olyan, olyan szép lett ettől az egésztől. És igen, ezért nagy ez az ország, mert MEG tudják BECSÜLNI a jó munkát.