Most azon filozofálok, hogy hol is kezdjem, dehát ez marhaság: VALAHOL!; kezdeni mindig 'valahol' lehet csak.
Az utóbbi 4 napban úgy kinyiffantam, hogy ihaj'h. Nem nagyon szolgáltam fel korábban még soha, így most a pincérmesterség alapszabályaival is meg kellett ismerkednem: balról tesszük le a vendég elé a tányért, jobbról szedjük le. Minden vendég egyformán fontos. Nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani. Négy asztalom volt, négy fogást szolgáltam fel, telirakott tálcákkal rohangáltam és pingvinszerű gúnyába voltam öltöztetve. Beosztottak egy igen kedves és nagyon tapasztalt, állandóan mosolygó, de pengeéles nyelvű CATHY mellé, aki beledobott keményen a mélyvízbe. Mmmm. De tanulni csak így lehet, szerintem. És nem is mondtam: van mágneskártyám, amivel műszak elején becsekkolok és műszak végén ki. Rajta a nevem - baromi érdekes látvány, nekem még ilyenem sohase' nem volt az életben.
A statisztika: Forró étellel nyakonöntött vendégek száma: 0. Hideg előétellel nyakonöntött vendégek száma: 0. Folyadékkal (hideg vagy meleg) nyakonöntött vendégek száma: 0. Púpozott szervíztálca elejtése: 0 alkalommal (egyszer majdnem). Saját uniformison ejtett foltok száma: 1 (nagyméretű Tabasco-folt az ingem ujján - látodpapa!, nem is jött ki) Mások uniformisán ejtett foltok száma: 0. Problémázó, ételallergiától és egyéb nyűgtől szenvedő vendég teljes menüjének átfazonírozása (a Chéf és a menedzser bevonásával): 2 alkalommal. Tányér/pohár/egyéb üvegáru ripityára törése: 1 alkalommal (krrv koktélpohár, amiben a ráksaláta tálaltuk, leszaladt a tálcámról, pittypottyvégelett...)
Összességében tehát nem mondanám tragikusnak a szereplésemet - próbáltam keményen helytállni, hogy máskor is hívjanak. Aztán rájöttem, hogy ez az egész jó buli csupán, nem a beledöglésről szól; meg vagyok hülyülve? Ez nem az úgynevezett kárrierem egy fontos állomása, hanem egy diákmunka, bazz - itt nem kell semmit sem bizonyítani senkinek! Onnantól kezdve melózGATTAM, mint a többiek; s jókat mulatoztam, traccsoltam és zabáltam a megmaradt ételeket/italokat. És a meló így is meglett. Az órabér így is annyi, amennyi. Miaszarnak akkor a keménykedés?
Azért örültem, hogy vége lett a napnak és este elmentünk szobatárssal a Severance Hallba (két sarokra van a Steiner Housetól), hogy meghallgassuk a Cleveland Orchestra egy szép szimfonikus koncertjét. Tetszett, időnként kicsit belealudtam, de igyekeztem viselkedni. Diákjegyünk volt, 5 dolcsi. Sokat gondoltam Rád, Lacikám - hogy éleztem volna ugyanezt a koncertet, ha mellettem ülsz és szétkommentálod az egészet!
Tegnap irodalmi est és szeretetvendégség volt az evangélikus templomban, felolvastam verseket/meséket és énekeltem is - nagyon jól érzem magam mindig ott! A vacsorán egy jól összeszokott gang tagjai között ültem, a bácsiknak a szemük sem állt jól, szinte a szemtelenséget súrolva udvaroltak, végig, egymásra licitálva. Ma pedig istentisztelet és rádió volt. Holnap újra indul egy normál egyetemi hét. Már hiányoztak a rutinszerű hétköznapok. Ez a hülye februári tavaszi szünet csak bezavart!
Ismét kaptam levelet otthonról - olyan JÓ kézbe fogni és olvasni a soraitokat, köszönöm, Julcsikám, és köszi Mindenkinek, aki aláírta! Alig várom a bulit nyáron!
