Mielőtt cserepesre száradna a viharvert romboló háza tája (képzavar), gyorsan írok egy bejegyzést.

Washington DC ultrakirály volt! Elsősorban a társaság miatt élveztem a kalandot, sokat beszélgettünk, nevettünk, vicceskedtünk - egyszóval olyan dolgokat csináltunk, amelyek korábbi életem szerves részét képezték, viszont az itteniből hiányoznak. Az utam sima volt Buffikába és vissza, üvöltött a Zistvánakirály kazettáról, s minden alkalommal, amikor egy állam határát léptem át (Ohio, Pennsylvania, New York - így jöttek sorban), üvöltöttem, hogy Árpádvérehejjjjj! Élveztem, nagyon. Két autóval mentünk tovább Buffalobol Washington DC-be, s az odafelé vezető 9 órás út eléggé meggyűrt. Nagy ez az ország, na. Sokszor megálltunk, pisire, tankolásra, de számomra így is végtelennek tűnt az út.

A város maga lenyűgöző. Emberléptékű, már-már európai feelingű, sétálóutcák, emeletesházak, sok zöld. Rengeteg építészeti szempontból izgalmas épület. Szállásunk a magyar követség vendéglakásának egyik különbejáratú apartmanjában volt (először azt hittük az egész kecó a miénk, de aztán kiderült, hogy valaki horkol a szomszéd szobában (hát nem egy hávégésújságíró volt?) és egy furcsa pár is betoppant kicsit részegen éjjel 2 körül). Kis ctp-s küldöttségünkből néhányan egy kedves magyar hölgy (Enikő néni) lakásában vendégeskedtek, ami 3 blokknyira volt tőlünk. Minden fa virágzott, meleg, kellemes este volt. Boldog voltam, hogy jó társaságban vagyok és az amerikai fővárosba is eljutottam. (Nem messze lakik Stan Smith és nem messze van Cal Lightman irodája!;) Részegítően szép este volt.

Reggel kosztüm-magassarkúban nyomultunk (a fiúk természetesen öltöny lapossarkúban) a Magyar Követség épületéhez, ami egy Gellérthegy típusú helyen van, viszont eléggé ingerszegény mint épület. Kocka, beton, fantáziátlanság. És NO LÉGKONDI.

A homecoming konferencia számomra enyhe csalódást hozott. A délelőtti ülés Extremely Somogyi  nagykövet beszédével indult, amelyben felhívta a figyelmet az agyelszívás fenyegető rémére és nem emlékszem még mire, mert akkor még aludtam. Aztán kipenderült az osztrák követség egy iszonyat profi és megnyerő kollégája, és ismertette Ausztria stratégiáját, tények, adatok, kihívások mentén; lényegretörően és összeszedetten. Egy grafikon segítségével megmutatta, Ausztria mennyit költ kutatásfejlesztésre az EU államok között (Magyarország valahol hátul kullogott). Hogyan csábítsuk haza külföldön diplomázott honfitársainkat? - tette fel a kérdést az osztrák ipse. Hálózatot építünk, kommunikálunk velünk, közösséget teremtünk és alternatívát kínálunk. Thumbs up - remek megközelítés, és lám, működik is. Nem volt itt félrebeszélés és hantázás. (Itt tartunk most, ez a cél, amit el akarunk érni, eddig ezt a stratégiát követtük, amely ilyen és olyan eredményeket hozott, s ezekkel a további kihívásokkal kell szembenéznünk.) Igy kell ezt, kérem. A következő előadó egy lengyel professzor volt természettudományos terültetről. Lengyelország sok szempontból hasonló problémákkal küszködik a külföldön diplomázott honfiársak reintegrációját illetően. Valóban, nem biztos, hogy azon múlik, mennyi lóvét öntünk a kutatásfejlesztési kalapba. Elgondolkodtatott, hogy agyelszívás helyett inkább "szabad piacról" kellene beszélni és (saját tapasztalat) mennyire fontos lehet egy termékeny és inspiratív kutatócsoport. (a prof aztán félig viccesen elkezdett minket invitálni Lengyelországba kutatni és dolgozni) Az ő előadása azért tetszett, mert realisztikus volt és mégis reményteli. Aztán következett a magyar kolléga, akinek az előadásából az derült ki, hogy a magyar államnak nincs különösebben stratégiája ez ügyben, viszont a tudományos intézményrendszer túlvezérelt, átláthatatlan és improduktív. Tények, adatok nem nagyon voltak, startégia nem rajzolódott ki, végkicsengése az előadásnak nem volt. Ha összehasonlítjuk a másik kettő kolléga által ismertetettekkel, akkor még inkább kiütközött a sok hiányjel, izé és pontpontpont.

Ebédre Kovács Lázár sztárchef főzött, csupa magyaros dolgokat mint csirkepaprikás nokedlivel, gulyás, hortobágyi palacsinta és somlói galuska. Lázár, a nokedlifőzést nagyon_gyakorolni_kellene_még, a többi egész jó volt, bár, őszinte legyek, nem voltunk elájulva. Lehet, csak túl magasra tettük a lécet. (az én csirkepaprikásom jobb)

Este borkóstolóra voltunk hivatalosak, aztán esett az eső. Később nagyon eltévedtünk többször is, még gps-szel is. Viszont sikerült látni éjjel a Capitoliumot és lőni egypár képet.

Másnap reggel bő reggeli aranyszívű Enikő néninél, akiről kiderült, ismeri a Monokot, majd mise és városnézés. Átváltottunk turista üzemmódba, volt vagy 30 fok, tűző napon nyomtuk a sétát a Washington Monument, a Hősi Emlékmű és a Fehér Ház körül. Iszonyatosan élveztem! (És közben pecsenyére égtem. A nyakláncom nyoma és a top csíkja megmaradt a hátamon.) Laza volt a két mesterlövész a Fehér Ház tetején és a sok kickballozó a monument tövében. És a duplakordon. És a sok sétáló ember. Szép délután volt.

Visszafelé hamarabb eltelt az út, valahogy. Hétfőn 9-kor indultam vissza Buffiból. A hétvége nagy tanulsága az volt, hogy igen, amit én itt nagyon hiányolok, az a társaság, a pezsgés, a történés. Sokat vagyok egyedül. És nem nagyon megyek sehova. Nagyon_iszonyatosan_hiányzik Gy, olyan jó lenne ilyen élményeket, mint pl ez is volt, megosztani vele. Úgy szeretnék vele lenni! Tegnap hosszan beszélgettünk gtalkon, OLYAN JÓ VOLT, szinte kivirágoztam, belülről. Rádöbbentem, mennyire_hatalmas az űr bennem, hogy mennyire hiányzik nekem, mindenestül. Ez alatt a 2.5 óra alatt százszor annyit kacagtam, mint az utóbbi hónapokban összesen. Rohadt szar fél embernek lenni, nagyon utálom már ezt az egészet. Telnek múlnak a hétköznapok, az ember beáll túlélőüzemmódba és tapos a mókuskerékben szorgalmasan, időnként kicsit sirdogál esténként, aztán folytatja, mert mi mást lehet most már tenni, folytatja a másik nélkül. S várja a júliust. Én már nagyon várom.

Ez a hét nagyon kemény volt fizikailag a cateringen. Kimerültem. Most a templom körül is sok volt a meló. Jön a vizsgaidőszak. 28 éves leszek én. Sokszor vagyok nagyon boldogtalan, aztán nagyon boldog - ez depresszió, vagy micsoda? Csak nem. Túlélő típus vagyok. Ezt is megcsináljuk. Meg lehet csinálni.